2021-09-20

Hegyaljai Borangolás Esszencia – Kalandozások a Zempléni-hegység déli részein

Táv: 178km

Szintemelkedés: 4.863m

Ebben az évben is beneveztem a Magyar Túrasport és Terepfutó Szövetség fémjelezte Nemzeti Bajnokság hosszú távú futamaira. A 10 fordulós verseny második állomásán jártam amely az idei kiírás leghosszabb távját jelentette.

A Borangolás túrák a Zempléni-hegységben vezetnek keresztül-kasul, ám ezek a túrák elsősorban a hegység ritkán felkeresett déli területeit mutatják meg nekünk. A terület olyan nagy, hogy a Cartographia is két térképen jelentette meg. Most az utolsó napon jelent meg a leírás, így nem volt lehetőségem arra, hogy a rám jellemző módon előzetesen felkészüljek az útvonal melletti látnivalókból, érdekességekből, esetlegesen felkeresendő helyekből. Maradt a “megyünk végig a hivatalos tracken és ha valami érdekességet látok megjegyzem vagy elmentem útpontként, majd otthon utánanézek” menetrend.

Azt hiszem a Borangolás túrák a méltán híres Kazinczy Emléktúrák és a Palipista mellett a Zemplén egy újabb, a legtöbb teljesítménytúrázó számára ismeretlen déli területeit mutathatják meg nekünk. A szervezésben és a lebonyolításban is aktívan részt vett a Wehner család, márpedig ha ők is benne vannak akkor valószínűleg az a cél, hogy a nagy zempléni túrák mellé beállva méltó helyet foglalhassanak el ezek a túrák is.

A túra után Zolival is felvettem a kapcsolatot, előzetesen megosztottam vele a majdnem kész szöveget. Több levélváltás után kialakult a végleges beszámolóm, belevettem a javaslatait, kéréseit is. Zoli szabolcsi származású ennek ellenére nagyon szereti ezt a vidéket. Ahogy neki sem úgy nekem sem voltak emlékeim arról, hogy bárki is szervezett már teljesítménytúrát a Tokaj környéki hegyek, dombok és szőlőültetvények környékére. A túrát az egyetemi tanulmányai óta ismert barátjával, a bekecsi polgármesterrel, Bodnár Lászlóval szervezte meg ezért is lett a rajt-cél helyszíne Bekecs. Elkértem tőle ezt a 20 évvel korábban egy bükki túrán készült közös fényképüket. Laci az álló sorban balról a második, Zoli a negyedik. A fénykép kellemes emlékeket ébresztett bennem is, mert a katonai vonal akkoriban komolyabban dominált, nekem is voltak ilyen felszereléseim, rólam is hasonló fényképek készültek.

Zoli szerint a bejárt vidéknek van egyfajta megmagyarázhatatlan spirituális kisugárzása is és már akkor teljesen elégedett lesz ha csak pár embert érintett meg ez a “varázs”. A túra végére belevette az Áldó Krisztus szobrot és a Terézia kápolnát is, mert szeretett volna egy pici zarándoklat jelleget is beletenni, vallásos meggyőződéstől függetlenül. Szerintem ez egy apró kikacsintás a Szent Jakab Zarándok Egyesület felé.

Nos, hát erre a túrára invitállak most titeket, remélem a bevezetőm meghozta a kedvetek egy újabb hosszú élménybeszámoló elolvasásához és a “veled együtt én is végig jártam” élményhez, a teljes átéléshez. Tartsatok velem most is, szerintem nem fogjátok megbánni.

Hosszú dolgos hét után viszonylag későn, fél négy után tudtam elindulni Budapestről Szerencs mellé Bekecsre, a rajt-cél helyének otthont adó Katolikus Plébániára. Ahogy elhagytam Budapestet máris lelassult a forgalom, lépésben haladtam, időnként teljesen meg is álltunk és ez Hatvanig kisebb-nagyobb szakaszok kivételével végig hasonló volt. Üzentem a főszervezőnek, Hankóczki Zoltánnak, hogy sajnos nem fogok odaérni a hivatalos tömegrajt idejére, 18 órára. Válaszolt, nincs semmi gond csak nyugodtan a lényeg, hogy biztonságosan érkezz meg, megvárunk.

Végül háromnegyed órával a rajt után én is leparkoltam Bekecsen a Plébánia mellett.

Parkolóhelyet könnyen találtam, ez a táv nem mozgatja meg sokak fantáziáját. Szűk azok köre akik a százon túliak csoportjába tartoznak. A rajtban várt Szabó István versenybíró akinél én is elintéztem a bajnoksággal kapcsolatos papírmunkát. Megkaptam tőle az itinerem és jó utat kívánva elköszöntünk egymástól. Az autómhoz visszatérve magamhoz vettem a felszereléseim, átolvastam az itinert, elindítottam a navigációm és a rögzítésem majd tempósan elindultam az első ellenőrzőpont (EP) felé. Igyekeznem kellett mert ugyan mondták a rajtban is, hogy ne izguljak megvárnak, de mégsem lehet, hogy már az első EP-t sem érintem nyitvatartási időn belül.

A Mátra 115-höz hasonlóan most is utolsóként indultam. Ezen a túrán nem a mezőny után közvetlenül mert a többiek már árkon-bokron túl voltak mire elrajtoltam. Sehol senki, teljesen egyedül vagyok, én így szeretem.

Egy kisebb emelkedőt követően a Fuló-hegy oldalából körbe tudtam nézni.

A szőlőültetvények és a szántóföldek mellett jól járató széles mezőgazdasági és dózerutakon haladtam az első pont felé. Időközben egy kukoricást is éritettem és magamhoz vettem néhányat. Szeretem ezeket a kb. 15-20cm méretű zsenge csöveket, mert édesek és a torzsájuk is puha, ilyenkor még ezt is meg lehet enni.

Egy élés forduló után a szebb napokat látott Kaptártanya mellett már aszfalton sétáltam be Monokra. Panorámában ezen az úton is élvezkedhettem.

A Keményffy Vendégházban volt a pont, sikerült zárás előtt 15 perccel megérkeznem.

Jól esett az első ellátmány, házi fekete eper lekvár, zsíroskenyér, már nem kellett hagynom senkinek sem, bőségesen fogyasztottam. Még a magammal hozott kis dobozomat is megtöltöttem. Jó lesz még ezen a hosszú úton.

Kértem egy közös fényképet Gyuritól és elköszöntem a pakolásba kezdő Krisztinától is.

Pár száz méter után Kossuth Lajos szülőházánál volt a következő EP, amely egy szúróbélyegzős igazolást jelentett.

Lassan kezd lemenni a Nap, belekezdek az első éjszakába. Továbbra is kényelmes utakon gyalogoltam, jól haladtam, a kedvem is kifejezetten jó volt. Hosszú aszfaltozott főúton Golop előtt utolértem Wehner Gézáékat, kicsit beszélgettünk de én gyorsabb voltam megelőztem őket. Már nem én voltam az utolsó. Golopon található a Váy-kastély ahol ősi magyar címerekből és zászlókból álló kiállítást is meg lehet nézni.

A Vízen-túli-dűlőn újabb mezőgazdasági területek következtek, majd a 39-es főúton és a vasúti síneken átkelve Tállya vasútállomásánál balra fordultam a piros kereszt jelzésre. Hamarosan a Szent György Nagyvértanú Templom kertjében a túra második személyzetes (László és “Tompika” Tamás), frissítővel is ellátott ellenőrzőpontjához értem. Nem időztem sokat, megépítettem a rám jellemző három emeletes szendvicsemet a változatosság kedvéért májkrémes kenyerekből. Persze a só és a hagyma nem maradhatott ki.

Néhány utcai forduló után következett Európa mértani középpontja ahol újabb túratársakat értem utol. Itt sem jártam még sosem, nem is hallottam erről a helyről.

Ez is egy szúróbélyegzős EP volt. A település után már teljes sötétségben gyalogoltunk a piros sáv jelzésen. Egyre jobban lehetett hallani az ipari berendezések, futószalagok, homlokrakodók hangjait. Közeledtünk a kopasz-hegyi Kőbányához. Az őrök meg is kérdezték tőlem “Hova-hova? Egy 180 kilométeres túrán veszek részt!”, volt a válaszom menet közben. Erre nem válaszoltak semmit sem, nem tudtam eldönteni sokkoltam őket vagy csak teljesen bolondnak tartottak. Mindenesetre ezt az éjszakai serény munkát lefényképeztem.

Az első komolyabb emelkedők után következett a Galambos-nyereg majd fokozatosan elkezdtem leereszkedni. Érintettem a Hideg-kutat, majd balra fordulva ismét egy hosszú-hosszú aszfalton gyalogló szakasz várt rám. Ez a rész a Hideg-völgy.

A Hidegpataki erdészház után nem sokkal a bal oldalon volt az Ádámszakáll pihenő. Ez is egy EP volt számunkra. A pihenőben nem volt senki sem, magunknak kellett igazolni. A hosszú távokon már megszokott önellátó frissítőpont pont jókor jelentett az éjszaka közepén feltöltődési lehetőséget. Bőségesen volt mindenből, az ellátás minőségére egyenlőre nem lehet panaszunk.

Újabb túratársakat értem utol és hagytam le. Lendületben voltam.

Továbbra is aszfaltozott úton folytattam éjszakai gyaloglásom. Az Aranyos-patak völgyét elhagyva megérkeztem Simára.

Sima lélekszáma 2000-ben 21 fő volt, nem túl nagy falu, de a házak nagyon rendben vannak, nekem úgy tűnt, hogy most már inkább üdülő falu lett ez is. Bár az éjszaka közepén nem sokat láttam belőle, csak amennyit a fejlámpám megvilágított.

A falu után Baskó felé tartottam. Tényleg egészen gyorsan, külső szemlélők számára sietősen gyalogoltam, érzésre is hamar átértem. A buszmegállóban értem utol a kemény magot, meglepően sokan voltunk itt, szinte a teljes mezőny. A ponton velünk éjszakázott Alexandra és Tibi, ők üzemeltették az ellenőrzőpontot. A túra során két helyen is találkoztunk velük, mert Tokajon a Szerelmi-pincesoron is szintén egész éjjel fent voltak velünk. Le a kalappal előttük! Mindig megállapítom, hogy a ponton posztolás éjjel sokkal fárasztóbb mint a gyaloglás.

Róth András, Tóth Feri (Vérkörman), Kovács Zsolti és párja Adrienn, Salap Julcsi és Évi csak hogy néhány nevet említsek. Én az előző ponton komolyabban fogyasztottam, most nem vettem magamhoz csak sós mogyorót. Pár szót beszélgettem a többiekkel, a szokásos mikor indultál kérdések megválaszolásai sem maradhattak ki ahogy a “Hol voltál?” sem Feri részéről. Ezek az utoléréses találkozások a kedvenceim, szeretem ezt a társaságot és a kis létszámú teljesítménytúrákat a családias hangulat miatt.

Adrienn már mondta is a többieknek, na akkor induljunk, menjünk, eleget pihentünk itt!!! Néhány perc után összeállt a csapat és elindultunk, én is velük tartottam. Beszélgettünk kicsit, de nekem a sebesség lassú volt, Feri is mondta nem futunk. Állandóan meg kellett állnom végül elengedtem ezt a hullámzó tempót és visszaálltam a saját sebességemre. A csapat beszélgetései egyre távolabbról hallatszottak, végül a fényeik is eltűntek, hátra tekintve láttam, hogy teljesen elhagytam őket is. A rajt óta eddig 15 főt előztem meg, elégedett voltam magammal, nagyon jó ritmusban, energiától duzzadó állapotban gyalogoltam, tökéletes csendben, teljesen egyedül.

A Tekeres-patak mellett értem be Boldogkőváraljára. A vár egy része egy nevezetes sziklára, a Szfinxre épült. A tetejéről pazar panorámában lehet gyönyörködni. Most erre az éjszaka közepén nem volt lehetőségem.

Nekünk kellett tennünk egy kisebb kitérőt a várba. Ismertem az utat, már többször voltam itt. A vár alatti parkolóban újabb pont fogadott ahol most kenyérlángost kaptunk. Itt is voltak páran, pecsét, köszönés egy hatalmas kenyérlángos magamhoz vétele után már mentem is tovább. Majd út közben elmajszolom. A várba felmászva kissé balra kerülve kellett visszaereszkedni a településre. Itt bizonytalankodtak páran, mert kicsit nehezebben lehetett követni a jelzéseket. Mivel voltam itt ezért tudtam merre tartsak a keskeny ösvényen. Hamarosan leértem az Arany János utcába ahol az egyik kék kútnál ismét frissítettem magam és lecseréltem a vízkészletem.

A település után aszfalton értem el Arkát, ahol a főút mellett szinte mindenhol agyagcserepekből készített vidám bábuk fogadtak.

Nagyon hangulatos volt ez a kis falu, én még sosem jártam itt. Lassan kezdett világosodni, egyre többet láttam a környékből.

A temető után tovább az Országos Kéken az Arka-patak mellett.

Ez a rész is nagyon tetszett, fokozatosan egyre többet láttam az erdőben is, az első éjszakának lassan tényleg vége. Egészen hosszan, sokáig haladtam a patak mellett. Végül megérkeztem Mogyoróskára. Már láttam a Regéci-várat, nincs messze a következő pont.

Átmentem egy olyan erdei réten ahol legelőgazdálkodást folytattak. A szarvasmarhák egy ideig követtek az úton.

Az utolsó emelkedőkön gyalogoltam felfelé és megismertem a Palipistán érintett kereszteződést, itt már tudtam, hogy még egy rövid emelkedő vár rám a dózer útig és onnan már csak pár száz méter a vár.

A várban volt a pont, itt értem utol Tuka Beát (Hikerlady). A vár történetéről már írtam, ha valakit érdekel a Palipista 100 beszámolómban ezt is elolvashatja.

A ponton Istvánék fogadtak, kaptam meleg levest, nagyon jól esett. Megállapították, hogy nagyon jól jöttem, mert egy órával a többiek után indultam most pedig előbb itt vagyok mint a kemény mag. Én is úgy éreztem jól sikerült az első éjszaka.

Beszélgettünk kicsit majd összeszedtem magam és hamarosan innen is tovább indultam. Lefelé menet találkoztam Tóth Feriékkel éppen tartottak felfelé a várba: Azt hittem már sokkal előrébb vagy!, megkaptam tőle a lassú vagyok dörgedelmet. A dózerútról letértem a piros sávra, majd pár száz méter után ismét balra a piros négyzet jelzésre. Kellemes erdei utakon ereszkedtem egyre lejjebb. Az égvilágon senkivel sem találkoztam. Sorban a Tölgyes-tető, Zabarla-hegy, a Pásztor-pihenő melynek közelében visszafordultam, mert innen nagyon szép kilátásban lehetett részem a Regéci-várra. Fényképet a rétről készítettem.

A Huta-völgyi patak mellett értem el Óhutát. Szeretem ezt a részt, mert szerintem az egyik leghangulatosabb a Zemplénben. Lefényképeztem a Rákóczi emléket is.

A kis falu egyetlen főutcáján, a temető érintésével egy elágazáshoz értem ahol voltak pihenő padok is. Balra fordultam és Háromhutára beérve a buszmegállóban ismét egy személyzetes EP-hez érkeztem. Itt is egy hatalmas kenyérlángost, langallót kaptam Biankától és Feritől. Még egy rövid főúti séta várt rám és az Ifjúsági-tábornál élesen jobbra visszafordulva letértem a műútról a zöld sáv jelzésre. Végre egy kis erdő, meg egy kisebb emelkedő. Fokozatosan egyre magasabbra másztam.

A Pasika-rét után finoman kezdtem el leereszkedni a következő településre, Komlóskára.

Az itinert megnézve 85 kilométerhez közeledtem. Lassan fél távhoz érek.

Komlóska is ismerős volt a Palipista miatt. Az erdészház után balra a zárt kert felé indultam, majd a turista kapukon áthaladva következett egy komolyabb emelkedő. Lassan haladtam felfelé az egyre meredekebbé váló erdei úton. Végül felértem a nyeregbe ahonnan még egy rövid mászás várt rám Pusztavár romos falaihoz. A csúcsról most is körbenéztem, fényképeztem.

A várat az 1310-es években a Tolcsva nemzetség emeltette. A környék legnagyobb vára volt, de az 1398-as évben már pusztuló romként említették a “Solymos várát”, ezért nevezték Pusztavárnak. Az 1-1,5 méter magas falmaradványok a XIV. századi várépítészeti stílust tükrözik.

A ponton szúróbélyegzővel igazoltam majd visszaereszkedtem a nyeregbe. A következő szakaszra is emlékeztem a Paliról. A szinte járatlan erdőben kellett leereszkednem egy erdészeti úthoz. A közelben van a Kazinczy-forrás én viszont most jobbra indultam tovább. Ez a rész is nagyon jól nézett ki, most is.

A műutat elérve balra Erdőhorváti következett, a Stájsz Söröző közelében találtam meg a pontőröket akik a Wehner család soraiból kerültek ki. Személy szerint Kristóf és a túra legfiatalabb pontőre Pongrác fogadott minket. Újabb frissítőpont, ugyanott ahol a Palipistán is volt, a híd mellett. Itt sem időztem sokat, átsétáltam a főtérre a templomhoz, egy fa alatti árnyékos padon tartottam egy hosszabb pihenőt.

Ettem-ittam, a közelben lévő kék kútnál frissítettem magam, ismét kicseréltem a vízkészletemet. Leápoltam a lábamat is, zoknit cseréltem. Felkészültem a túra második felére.

Negyed óra, húsz perc pihenő után indultam tovább, felfrissülve, feltöltődve. Ismét kényelmes utakon bandukoltan át Tolcsvára. Kezdett egyre melegebb lenni. A Rákóczi kastély és Tűzoltó-torony után továbbra is aszfalton gyaloglás várt rám. Nem semmi, jó sok van ezekből az utakból.

Tolcsvát elhagyva árnyék nélküli remegő délibábos úton minimális gépjármű forgalom mellett haladtam tovább. Előttem senki, sokáig mögöttem sem volt. Egy hosszabb szakaszon időnként hátratekingettem, mintha a remegő levegőben közeledne felém egy rózsaszín pötty. Lassan tényleg közeledett felém, végül utolért. Meglepődtem, mert Görög Adrienn kocogott az úton teljesen egyedül egy majdnem teljesen kiürült palackkal a kezében. A többiek? volt a kérdésem, de innentől csak ő beszélt. Gyorsítanom is kellett mert kissé felpaprikázva mesélte el a csapatával átélt sérelmeit. Meghallgattam, szerintem jót tett neki, hogy valakinek elmondhatta, mert nekem úgy tűnt a ráncai mintha kissé kisimultak volna. Végül, miután mindent elmesélt én pedig rövid válaszokban helyeseltem, ismét kocogásra váltott és néhány perccel később már csak egy fénycsíkot láttam belőle, gyorsan el is tűnt a déli nap forró levegőjében.

Hamarosan én is megérkeztem Erdőbényére. A település szépen fejlődött Perényiék uralma alatt a XV-XVI. században. 1604-től már a Rákócziék birtokolták ezt a falut is. A településen van egy koleraoszlop, mert az 1831. évi kolerajárvány több mint kétszáz áldozatot szedett. A XIX. században Szirmay Ödön kénes-vasas-timsós vizet talált a Bényei-patak völgyében és Erdőbényfürdőn gyógyfürdőt építtetett. Az 1600 lelket számláló település a Mulató-hegy köré épült, a Zemplén-hegység és az Alföld találkozásánál az Aranyosi völgy kapujában fekszik.

Még egy kis érdekesség, melyre Zoli hívta fel a figyelmemet. Magita kisasszony szomorú történetére amely a török uralom idején játszódik. A lány édesapja, Sólyom Iván és szerelme, Kaszaházi Joó János, a király helytartója és Erdőbénye földesura felkerekedtek, hogy segítséget kérjenek Bécstől a törökökkel szemben, míg a leány otthon maradt. A törökök azonban hamarabb érték el Erdőbényét, mint ahogy Bécsből megérkezett volna a segítség. Két nagyvezérük, Don és Onok beleszeretett a szépséges Magitába, aki kihasználva ezt a helyzetet, csellel, pincébe zárta őket. A feldühödött török csapatok felégették a falut, elkergették a magyarokat, Magitáról pedig úgy döntöttek, hogy élve eltemetik. A lány különleges szépsége azonban több törököt is rabul ejtett. Az öreg Suta török vezér, Magitát megmenekítve, furfangos módon pince fölé ásta a sírt, így a lány könnyen lejutott a pincébe és a pincén keresztül menekülőre fogta. A két megsértett török vezér észrevette a szökést és a lány után eredtek. Magita a menekülés során belefulladt a falu határában található tóba, ahová az őt üldöző két török nagyvezér is odaveszett. A szomorú hír hallatán az elkeseredett törökök örökre elhagyták Erdőbényét, így szabadult meg a falu a török uralom alól. (fénykép forrása elmenyturak.blog.hu)

A neten keresgetve találtam Magitáról egy versbe szedett legendát is, melynek sorait Debreceni Ember Andrásnak köszönhetjünk. A vers tulajdonképpen Alsó Bénye pusztulását mondja el egy rendkívüli szépségű leány, Magita alakja köré szőve. A történet a XVII. század elején, a Bocskai-féle szabadságharc idején játszódik. Felsőbénye akkor Kaszaházi Jó János királyi személynök birtokában volt. A királyi udvar megvádolta azzal, hogy Bocskai Istvánhoz szegődött. Elfogatták és a bécsi börtönbe záratták, barátai segítségével sikerült megszöknie. A történetnek van valóságalapja mert a XVII. század elején Bénye valóban Joó János tulajdona volt. Felségárulás vádjával őt is hűtlenségi perbe fogták. Erdőbénye határában pedig megtalálhatjuk a híres-neves Magita-tavat. A bájos leány lengendái után visszakanyarodok a túrára.

A Zsidó-temetőtől egy oda-vissza letéréssel át kellett sétálnom a Polgárok házához. Itt volt a következő EP, pecséttel, rengeteg palacsintával. Ezen a ponton Jani és Nóri fogadott minket. Nórinak a rengeteg palacsintát is meg kell köszönnünk. Adriennt is itt értem utol. Éppen készülődött a frissítő zuhanyozáshoz, megkérdezte szeretnék-e előtte zuhanyozni menni. Dehogy!, menj csak nyugodtan. Többen itt pihentek, ez a pont egy nagyobb frissítő állomást és egyben a Furmint táv célját jelentette.

Nem időztem itt sem sokat, elköszöntem a többiektől és visszatérve a Zsidó-temető mellé most már egyenesen kellett tovább mennem. Elsőnek fel kellett mászni a Mulató-hegy tetejére az Adótoronyhoz amely mellől pazar kilátásban volt részem. Itt megálltam és élvezkedtem egy kicsit a látnivalókban, megérte.

Végül búcsút vettem ettől a panorámától. Leereszkedtem erről a kisebb dombról, út közben a jobb oldalamon láttam egy tavat.

Erdőbénye mellett van még egy érdekesség, egy Tengerszem. A Mulató-hegy ásvány és kőzettani szempontból is ismert. Hatalmas 10-20cm átmérőjű hólyagüregeiről, az itt felfedezett új ásványról a mauritzitről és az andezit (helyi néven vaskő) bányászatról is híres. Az andezitbányát régen két szinten művelték, a Hubertus kőfejtő a jó minőségű kőanyag csökkenése, illetve vízfeltöltődési problémák miatt 1983-ban bezárt. 2000-től 2007-ig újra művelték, jelenleg csak néha hordanak el meddőt útfeltöltésekre, mederigazításokra. A felhagyott kőbánya bányaudvarának jelentős részét egy 20 méter mély bányató tölti ki, melynek oldalán kényelmesen fel lehet sétálni a felső részre, ahol még van megnézhető kőzetfal. Túrázók és horgászok kedvelt célpontja a bányató. (fénykép forrása Csodálatos Magyarország)

Tettem egy vargabetűt, kiértem egy újabb műútra. Újra aszfalton gyalogoltam, úgy tűnik az Esszencián lényegesen több van belőlük mint a puhább erdei talajból. A keresztnél balra fordultam, tovább egyenesen előre. A Tábor-forrásnál tértem le végre az erdőbe, nem volt komoly emelkedő de végig felfelé mentem. Végül a több kisebb fel-le menet után a bokros-fás területről kibukkantam a szőlők mellé. Az ültetvények között beton utak vezettek, ezeken kellett egy kisebb kitérőt tennem a Grand Tokaj Szegi-pincéjéhez, melyet a Poklos oldalába felmászva tudtam megközelíteni. A magasabb pontokról cserébe látszott a Bodrog. A pecsétet a pincénél kaptam meg, egy fél liter víz és egy müzli szelet kíséretében. Még szerencse, hogy volt nálam minden mert ez nem volt túl komoly ellátás. Ha valamire szükségem lett volna akkor itt vásárolni is lehetett, bár szerények voltak a lehetőségek.

Az egész útvonalból ez az oda-vissza kitérő volt az egyik legkevésbé érdekes, méltó volt a neve hozzá. De mindegy végül ezt is megcsináltam, mehettem is tovább.

A 37-es úton amely elég forgalmas volt szerencsére csak egy rövid szakaszon kellett mennem. A szőlők mellett sokkal biztonságosabb volt. Már láttam a következő pontot, a Földvárat. Ez is egy oda vissza felmászást jelentett.

Szúróbélyegzővel igazoltam majd visszaereszkedtem és folytattam tovább a piros háromszög jelzésen a szőlők között. A forgalmas 37-es utat csak kereszteznem kellett, besétáltam Bodrogkisfaludra. Vasútállomás majd a Kossuth Lajos utcán balra fordulva a kissé elhanyagolt 1848-49-es Emlékművet is megnéztem.

A következő útba eső kék kútnál ismét frissítettem magam, vizet cseréltem, feltöltekeztem. Következett Bodrogkeresztúr, egyre közelebb kerültem a TV Adótoronyhoz. Otthon, utólag megnézve a térképet kiderült, hogy a közelben volt egy obszidián és perlit feltárás. Megjegyeztem, esetleg ha erre járunk a családdal érdemes lehet megnézni.

Kezdett sötétedni, lassan belevágtam egy teljes éjszaka, majd egy teljes nappali gyaloglás után a második éjszakába. Megnézve az itinert 127 kilométernél tartottam.

A műutat elhagyva a szőlők között egy igazi veszedelem várt rám. Szó szerint megtámadtak a szúnyogok, elképesztő mennyiségben voltak jelen, csak akkor tompult a támadásaik intenzítása, ha a szél egy kicsit elkezdett fújni. Gyakorlatilag megettek, folyamatosan sepregettem a szabadon lévő testrészeim, állandóan valahova oda kellett csapnom.

A szúnyogokkal folyamatosan harcolva kezdett teljesen besötétedni, már a lámpámra is szükségem volt. Egyre magasabbra másztam, bár néha úgy éreztem inkább távolodok a tokaji Kopasz-hegy TV adótornyától. Időnként felbukkantak a piros fényei de csak nem akartam megérkezni. Végre a műutat is elértem, a sípálya után a szúnyogok támadásai is normalizálódtak, csak felérek. Még néhány kanyar, egy pici erdőben vezető emelkedő és végre itt van. Megérkeztem az Esszencia táv második legmagasabb csúcsára az 528 méter magasan fekvő Adótoronyhoz. Itt is szúróbélyegzővel kellett igazolnom. Visszafelé a piros háromszög majd a piros sáv jelzéseken ereszkedtem egyre lejjebb. A sokadik temető után Tokaj következett.

A Kossuth-téri Jézus Szíve Templom után a Városháza és a borozós-bulizós éttermek mellett sétálgattam. Sokan voltak, jó hangulat fogadott. Elhagyva ezt a kellemes helyet még a vasút előtt jobbra fordultam a Hegyalja utcába. Itt is sorakoztak a pincék, de bulinak nyoma sem volt. Ennek a résznek Szerelmi pincesor a neve az egyik előtt volt az EP, a Vasútállomással szemben. Tartottam egy hosszabb pihenőt, ettem, ittam, megpihentem, lassan 140 kilométert tettem meg. Mint már említettem a második éjszakát is velünk virrasztotta végig Alexandra és Tibi, a pontőreink.

Kis kitérő. A közelben van Szabolcs, melyet érdemes felkeresni mert a település az Árpád-korban várispánsági székhely volt. Itt található Közép-Európa legnagyobb földvára, amelyet Anonymus szerint Szabolcs vezér építtetett a XI. században. A szabálytalan háromszög alakú vár sáncai helyenként a 15-20 méteres magasságot is elérik. Építéséhez hatalmas kidöntött fákat is felhasználtak ágastól. A várnál megnézhetjük a Millenniumi Emlékoszlopot és Szabolcs vezér szobrát is. Belinkelek egy videot érdemes ezt is megnézni. Szabolcsi Földvár.

Fél óra után indultam tovább. Senki sem ért utol, senkit sem hagytam le. Megnéztem az EKG diagramot (én így hívom a szintábrát) és láttam, hogy most jön egy fűrészfogas rész, folyamatosan fel-le kell majd mennem.

A vasút mellett a szőlők szélén tartottam a következő lakott terület felé. Kezdtem elálmosodni ezért a szőlők között a nagyobb fűbe lefeküdtem, a hátizsákom volt a párnám. Nekem ha aludnom kell általában 15 perc elég szokott lenni, beállítom a telefonom az ébresztést és erre fel is tudok kelni. Ez a rövid alvás egészen jó hatással van rám. Most is hasonló volt a helyzet, felkeltem összeszedtem magam és mentem is tovább. A fények egyre közelebb kerültek a hegy tetején nagyobb világosságot láttam. Azt hiszem oda tartok.

Tarcalra beérve már láttam a Krisztus szobrot. A temető mellett felsétáltam, kellemesen fújt a szél, jól esett ez a hűsítő fuvallat. A szobor mögött meg is van az EP. Készítettem egy fényképet az Áldó Krisztusról és visszaereszkedtem a település házai közé.

Az első fűrészfog megvan.

Következett a Szent Teréz kápolna. Megint felfelé a szőlők között, igazolás a szúróbélyegzővel. Fotó.

Visszaereszkedés. Hosszabb betonos, aszfaltos utak után a vasúti átkelőhelyen és az éjszaka közepén már gyér forgalmú 37-es úton is átkeltem. Ezen a részen körforgalmat építenek, lámpák is segítették a forgalmat, bár most éjjel nem volt itt szinte egy autó sem.

A közelben van a Disznókő-kilátó, ezt most éjszaka érintettem így az itinerben leírt gyönyörű kilátás kimaradt.

Hamarosan egy tó mellé értem. Otthon megnéztem ez a Bor-tó volt, elvileg strand is van itt.

Újabb temető mellett haladtam el, ez már Mád. A község neve a hagyomány szerint Árpád vezértől származik aki az egyik közeli dombról körülnézve így szólt: “Ma ád isten e tájon szerencsét…” Mádon is a bortermesztés az egyeduralkodó, a hegyaljai bortermelés egyik fellegvára. A település 1541-ig királyi birtok volt, 1566-an a törökök felégették de hamarosan újratelepült. A XVII. században már Zemplén megye egyik legnépesebb települése volt, mezőváros rangot is kapott. 1633-1711-ig Rákóczi főnemesi családjához tartozott, Rákóczi Júlia férje Aspermont herceg birtoka volt. A kereskedelmet elsősorban a betelepült zsidó kereskedők bonyolították le így a XVIII. század második felére jelentősebb létszámú zsidó közösség alakult ki. Egy ismert zsidó mondás is itt született: “Ott van, ahol a mádi zsidó.”. Akkor mondják ha valaki dolgavégezetlenül tér vissza. Történt ugyanis, hogy a bort szállító mádi kereskedő elaludt a szekéren és a ló mivel senki sem irányította az ismert úton visszavitte gazdáját a saját házához. A településen zsinagógát, rabbiképzőt és egy nagyobb zsidó temetőt is meg tudunk nézni.

A Gerendás-sörözőnél szúróbélyegző, egy kis frissítés és már mentem is tovább. Mád után a vasút mellett megint egy hosszú gyaloglás következett, melyet egy újabb rövid alvás idejéig megszakítottam. Ismét negyed óra, megint összeszedtem magam. Rátkára értem, itt pont nem volt, de egy kék kútnál frissítettem magam. Kezdett egyre jobban világosodni, már a lámpámra sem volt szükségem. A második éjszaka is sikeresen eltelt két rövid alvás nekem elég volt. Ismét aszfalt következett, de a híd után egyenesen előre kissé fel kellett másznom a hegyoldalba majd balra fordulva egy benőtt, de nem túl régen valamelyest szabaddá tett ösvényen haladtam tovább. Nagyjából másfél kilométer után újra egy temető mellé értem, már nem is tudom hányadik. Még néhány utca és Ondon az italboltnál kaptam meg a következő pecsétemet. Itt értem utol Fullman Jánost, hajnalban előzött meg Rátka előtt. A kocsmárossal beszélgettem egy jót, két doboz kólát is megittam, közben János tovább állt.

Elköszöntem tőlük is, most már tényleg nincs sok hátra, 170 kilométernél vagyok. Újra aszfalt de ebből most csak néhány kilométer várt rám, mert utána fel kellett másznom Aranka-tetőre, dózerutakon.

Innen lefelé kellett mennem, az egyik kanyarban már láttam a célt is.

Hamarosan a temető, mi más? mellett értem le Szerencsre.

Néhány utca után a Rákóczi várban kaptam meg az utolsó pecsétemet Attilától. Kaptam tőle két kis tábla szerencsi csokit is, jó volt elmajszolni az utolsó néhány kilométeren.

Az utolsó séta következett Bekecs felé érintve az 1956-os Emlékművet. Megismertem a péntek délutáni induló utcámat, kicsit előrébb itt áll az autóm is. A Római Katolikus Plébániára beérve, célba értem. István a versenybíró fogadott minket, gratulált, megkaptam tőle mindent, a Nemzeti Bajokság névre szóló pólóját, a túra citromsárga finisher pólóját, egy hűtőmágnest és egy oklevelet.

Kaptam egy tál gulyáslevest, melyet a túra háziasszonyainak Piroskának “Pirónak” és Jólikának köszönhetünk. Tényleg jól esett a végén. Lassan összeszedtem magam én is gratuláltam még egyszer a néhány jelenlévő túratársamnak és megköszöntem az ellátást is.

178 kilométert gyalogoltam 38 óra alatt. Kellemesen elfáradtam, de sikerült most is nagyon jó állapotban célba érnem. Olyannyira, hogy még haza is tudtam vezetni.

Összefoglalás:

A Borangolás túrák első rendezésén vehettem részt, a túra előtt sok kérdőjel merült fel bennem nem igazán bíztam abban, hogy bakik nélkül sikerül összehozni. Zoli biztosan nagyon sokat dolgozott vele, elmondása alapján nehezen tudta a pontőröket erre az áttett júliusi időpontra összeszedni mert a csapat elsősorban az eredetileg tervezett májusi időpontra volt összeszervezve. Ennyi nehézség mellett már érthető miért utolsó pillanatos volt az itiner elküldése is. A magam részéről hálás vagyok neki, mert egy ilyen hosszú távra csak a nagyon kis létszámú “bolondok” neveznek be. Most sem volt sok résztvevő, kicsit több mint 30 fő esszenciás miatt ennyit szervezni nagyon is becsülendő. Az ellátás minősége és ennek ütemezése példás volt.

A túra nehézsége a péntek esti indulás, mert nagy eséllyel mindenki reggel kelt fel és ha nem is dolgozott ezen a napon pihenni biztosan nem tudott. Mondhatni akkor indultunk amikor lassan már az alváshoz készülődtünk volna. Az első éjszaka után egy teljes nappalt is végig kellett gyalogolni, majd következett a második éjszaka. Ez szerintem nehezebb volt, mert rengeteg irányváltás történt, állandóan figyelni kellett a tracket, enélkül könnyen el lehetett tévedni. Nehezítésnek a szúnyoginvázió is folyamatosan fogyasztotta az energiánkat.

A táv komoly erőpróbája a túra jelentős mennyiségű aszfalt-beton-dózerútja. Ebből elég sokat kellett kitett déli tűző napon árnyék nélkül megtenni. Lemértem és a teljes távból – ugyan nem teljesen pontosan – de megközelítőleg 112km jutott ezekre az utakra.

Alapvetően nincs rossz vélemény erről a túráról. Olyan útvonalakon vezetett végig melyeken még sosem jártam és valószínűleg nem is terveztem volna, mert néhány kivételtől eltekintve számomra annyira nem érdekesek. Ezeket a vidékeket az egyik követett Bloggerem Soós András szokta felkeresni, az ő fényképes beszámolóit rendszeresen olvasom, ezekből ismerkedem, a fényképekben élvezkedek.

A végén a meleg étel nagyon jól esett, de szerintem a palacsinta helyett a Erdőbényén is inkább valami meleg ételre lett volna szükségünk. Az ellátás mindenhol több mint bőséges volt, egyetlen egy olyan szakasz volt amelynek közepén a Grand Tokaj szegi pincéjénél csak jelképes juttatást kaptunk.

Hogy mennék-e még egyszer? Vegyes érzelmeim keletkeztek, melyről Zolival is értekeztem. Az első válaszom határozott nem volt, mert kerülöm azokat a beton-aszfalt-murvás teljesítménytúrákat, melyek nagy része ilyen utakon vezet. Ezt a véleményemet mindig megírom a beszámolóim összefoglalásában. Ám a vidék különleges hangulata menet közben feledtette velem, hogy állandóan ilyen utakon gyaloglom, nem különösebben tűnt fel, a tényleges mennyiségével is csak az otthoni nyomvonal elemzésemből szembesültem. Talán a Zoli által említett spirituális hangulat miatt. Ha a következő években a Nemzeti Bajnokság futamának része lesz akkor nincs mit tennem, mennem kell. A Bajnokságba benevezés számomra kellően motiváló még akkor is ha olyan utakon kell gyalogolnom melyeket általában messze elkerülök.

Zoliék amikor elkezdték összeállítani az útvonalat 120-130 kilométerrel terveztek. Boldogkő várát mindenképpen szerették volna belevenni és a Tokaj környéki részek sem maradhattak ki. A többszöri bejárások és az útvonal összegzések után szembesültek vele, hogy az Esszencia távja a 170 kilométert is átlépte. Őket is elvarázsolta az érintett vidékek különleges hangulata.

Ha valaki egy Rocki 130 után szintet szeretne lépni akkor ezt a túrát nagyon tudom ajánlani, mert nincsenek benne meredek emelkedők és lejtők, nem igényel olyan komoly energiákat mint egy Vadrózsa 160 vagy egy Kazinczy 200. A monotonitást és a rengeteg aszfalton gyaloglást lehet megszokni és egy újabb alvásmegvonásos erőpróbát is teljesíthetünk mert a legnagyobb feladat a késő délutáni indulás.

Remélem jövőre is megrendezésre kerül, hogy azok is elmehessenek akik idén tervezték de végül kihagyták. Össze fog csiszolódni a teljes menetrend és igen méltó helyet foglalhat el a beszámolóm elején említett nagyok mellett. A túra megkaphatja a Teljesítménytúráim Blog logóját, bekerült az “Ajánlott” kategóriájú túrák közé.

Köszönöm Zoli, hogy a sok nehézség ellenére is megrendezted, a késésem ellenére is elindulhattam és résztvehettem rajta.

Dikran

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük